mesék a mosdókagylóban
nem foglalkozunk egymással, de legalább arra jó ez az egész, hogy sokkal könnyebben érjek hozzá másokhoz. könnyen nyúlok az arcukhoz, simogatom meg a hajukat. cicaszemüveg mögül a világ. 
vérzik az orrom hónapok óta, gondolom nem fontos.

álomnapló
g-vel mászkálok bicikli van nálunk, furcsa város mintha olaszországban de budapest az. összetalálkozunk a-val, azt mondja vigyázzak a lakására hosszúkás alaprajzú lakása van elutazik visszajön simogatom az arcát, lányok vihognak, közben úszok, régi ruhákban utcákon nincsenek utak, csak víz, kicsit mint velencében de a víz mélyebb tisztább, tágasabbak a terek aztán g. megsértődik, a. megsértődik, én is megsértődöm. a hangszernevű utcában vagyok, a házban, de nem úgy néz ki, ott lézengünk néhányan, spagettiszálakra nyomtatott újságok vannak nálunk, azt böngésszük, csupa (?) minden, egy nő meggyújt dolgokat a szoba néhány pontján, észreveszem, eloltom, üvöltök vele, hogy képzeli, hogy meri, elveszem tőle a gyufát, és ott akarok maradni védeni a házat, el akarja mondani az életét, azt mondom nem érdekel, egy hosszú asztalnál ülök felnőttekkel, tanár vagyok, gyerekeket viszünk kirándulni, egy garázs előtt állunk, esik, két gyereket a kabátomba vonok, kinyitják a garázsajtót és csónakok vannak odabent meg sárga őszi színű falevelek, aztán ülünk egy buszon, előttünk egy pici, gyönyörű színésznő, a. ül mellettem, egy köztes utat kellett találnunk, meglett, a térdére hajtom a fejem

zsinszkának amúgy volt pónija
a műszaknál alszom egy kanapén, odakint tapsolnak, kettőezertíz

álomnapló
egy romos házban áll, kopott falak között, verset mond. szerelmes vagyok belé.

zsinszka pónit akar
próbáltuk. meg. megmenteni. azt a kibaszott házat

volna túl sok belőlünk
legalább a neki írott levélben nem hazudok - nem hasonlít, hanem ő az.

tél, kókuszreszelék alatt a világ, a budai hegyek. (a budai hegyek a világ.)

az egész világnak látnia kellene azt, ahogy táncolunk. ahogy hátradönt, ahogy megforgat, ahogy ránevetek. akkor lehetek szép igazán.
vagy ahogy megjelenünk együtt. túlbecéz, nem neheztelek rá.

hiszek az életek szerelmeiben.

(kislány vagyok, nőnek rajzolva. átlátsz rajtam, ezért szeretlek. túl könnyű.)

álomnapló
életem szerelmével csoporttársak voltunk vagy ilyesmi, de végül felismertük egymást. egy hatalmas ágyban, otthonias sok ágynemű között a combjaim közé feküdt, és a földrajzdolgozatról beszélgettünk, de hamar megszólalt az ébresztőm. egy tanárunk behozott egy ruháskosarat egy vadállat macskával, és miközben a macska tombolt a szobában, én rájöttem, hogy el kell indulnom egy tanulmányi versenyre. nagy nehezen odajutottunk, de tudtam, hogy már semmi sem lesz rendben, mire visszaérek életem szerelméhez (aki kísértetiesen hasonlított d-hez). egy tó partján voltunk, és a vízhez közeli part egészen mocsaras lett már, járdaszegélyről járdaszegélyre ugráltunk, és hazaindulás előtt elégettem a vasalóval a tomésjerrys pólóm (nincs is tomésjerrys pólóm). egy régi angol lányiskola-szerű helyen hazaindulás előtt át kellett vennünk valamit széfekből, és én leadtam a bankkártyám, de a széfeket feltörték, és zs. akire rábíztam hogy vegye át a bankkártyámat, rémülten mondta, hogy egy véres lány fekszik a széfes szobában. végül kiderült, hogy nem kell tömegközlekednem hazafelé, elindultunk egy kisbusszal, de hatalmas viharba kerültünk, és a fiú, aki vezetett, elvesztette uralmát a kisbusz felett. a vezetőülés mögött ültem, be voltam csatolva. így az egyik jegyszedőmnél aludtunk valahol vidéken, egy konyhában ültem, és néztem a mosogató felett a kisbojlert banánosmatricákkal, meg a konyhai csengőt néztem, és akkor rájöttem, hogy elkéstem, hogy elkéstünk, hogy mire hazaérek, d. elutazott vagy valami szörnyűség történt, ami miatt már nem leszünk életünk szerelmei, és valóban. mire hazértem, elveszítettük egymást életem szerelmével.

álomnapló
a majdnem kiszáradt dunában gázolnak, furcsa fehér installációkat építenek a villanyoszlopokra, a pesti oldal fás és kedvesebb mint a valóságban, a budai oldalon villamossíneken fényképezzük egymást éjszaka.

félelemgyár, első fejezet
el fogom felejteni egyszercsak, kikopik a fejemből a jelenet, ahogy a flitteres rózsa szoknyámban állok vele budán egy villamosmegállóban, szürke dunhillt szívunk, aztán felszáll a villamosra, még rámnevet, elfelejtem ezt a félóráját a tavalyősznek, és úgy fog visszafolyni belém, hogy elolvasom, elolvasom itt, de akkor már nem fog számítani, kurvára nem fog számítani semmit.

hogy utoljára ott a helytől egysaroknyira, hazafelé mindig ott állítottam meg a taxit, havazott, egy nőimosdóban csókoltuk egymást, kulcs nélkül nyitottam az ajtót, a konyhában meggybor, a fürdőszobában halacskák, két szobám van és egy sincs, a behavazott erkélyen cigarettázom köntösben éjszaka, a kicsi ágyamban alszunk, ő meztelenül én nem, a szobainas félszegen hallgat, tavalytél, otthon, szerelem.

álomnapló
lobogó szürke kabátban biciklizett az általános iskolám mellett, nem láttam hogy ő az, de tudtam.

budán lakni. macskád van és bevetetlen ágyad kék paplanokkal, vagy bordóval, olyan régi selyemből, tükrös huzattal. viszonyod van, kávét főzől neki, csészéből isszátok. a macska hozzá sem nyúl a szobanövényekhez. régi festmények vannak a falon, nagyok, keretben, vagy modern képek, fotók kinagyítva, unalmas, betonszínű képek, de akkor csúnya, szögletes, kényelmetlen házban laksz.

látom, ahogy télen, hóban állok a kertjében egy lepedővel meztelenül, felemelt karokkal, mögöttem a madárröptető (én készítettem nyírfából, mondta és beleharapott anyám meggyes süteményébe), meztelen vagyok, komoly-megbűvölten nézek. attól vagyok megbűvölt, hogy tudok megbűvölni.

egy lány megöli magát egy fürdőszobában. a kollégiumban, ahol kiskoromban laktam, mindig attól féltem éjszaka amikor kimentem mosdóba, hogy valaki odaölte magát a középső vécéfülkébe, ahová mindig mentem.

rólad mesélek, hogy azt mondtad egyszer, hogy görög van a falóban. nevet a hátsó ülésen, mikor elmondom, hogy azt hittem, ettől majd meginogsz bennem, de nem így lett. a sirály sem a régi, jó ha tudod. aztán elmondtam, hogy a tavaly téli szerelmem felajánlotta nekem a saját írói álnevét, ami egy női név.

a bőröd tavaly télen.

tavaly tavasz, verseket olvasok neked az ágyban, miután először lefeküdtünk. most ősz, azt akarom, hogy kívánj, de nem megy, egyáltalán nem megy. soha nem fogok kelleni neked. hogy tudtuk végigszeretkezni az éjszakát meg az egész napot. mindketten belehazudtunk reggel a telefonba.

egy sima arcú, fiatal nő beszél a riporternek, még alig kételkedik magában, elhiszem, amiket mond.

és akkor hirtelen arra gondoltam, hogy el kellene szívni még egy szál cigarettát, aztán pizsiben kilépni a maró, zajló hidegbe a harmadikról.

tegnap megint sírtam, miután elaludtál,
csikorgattad a fogad,
a macska az egyik kezemben, az arcod a másikban